Mysterium Tremendum — Huxley

...azon kaptam magam, hogy a pánik szakadékának peremére kerültem. Hirtelen úgy éreztem, túl messzire merészkedtem. Túl messzire, bár nem mentem máshová, csak az intenzívebb szépség, a mélyebb értelem irányába. A félelem ahogy utólag kielemeztem tulajdonképpen azért alakult ki bennem, mert attól tartottam, hogy megsemmisülök, hogy szétmállok a valóság sokkal hatalmasabb nyomása alatt, mint amit a szimbólumok kényelmes és kellemes világához szokott elme elviselni képes. A vallásos élmények irodalmában találhatunk utalásokat arra, hogy a fájdalom és a félelem lehengerelte azokat, akik túlságosan hirtelen kerültek szembe a Mysterium Tremendum (félelmetes titok) valamelyik manifesztációjával. Teológiai nyelven fogalmazva ez a félelem az ember egoizmusa és az isteni tisztaság, az ember öngerjesztő és Isten végtelenségének összeférhetetlensége miatt alakul ki. Boehmét és William Law-t követve, bűnöktől meg nem  tisztult lélekkel kijelenthetjük, hogy a teljes pompával lángoló isteni Fényt kizárólag perzselő, purgatorikus tűznek lehet érzékelni. A Tibeti halottaskönyvben egy ezzel majdnem azonos doktrínát találhatunk, mely szerint a testet elhagyó lélek összezsugorodik a fájdalomtól, amit a Semmi Tiszta Fénye okoz neki, sőt nem csupán ez a Fény, hanem az alacsonyabb rendű enyhébb fények is meggyötrik, méghozzá azért, hogy újjászületett emberi lényként, állatként, boldogtalan szellemként vagy pokolfajzatként belemeneküljön az "én" gyógyító sötétségébe. Bármi jobb, mint a Valóság abszolút, égető fényessége — bármi!

(Aldous Huxley: Az érzékelés kapui)